HELLO EMBEREK!!!!
TUDOM MÁR RÉG NEM TETTEM FEL A KÖVETKEZŐ FEJEZETEKET, DE SAJNOS ELROMLOTT A WORD-ÖM SZÓVAL MOST ÉPP PRÓBÁLOM MEGSZEREZNI:P
HA SIKERÜLT ÍGÉREM EGYBŐL JÖNNEK A KÖVETKEZŐ FEJEZETEK
ADDIG IS SZÉP NYARAT
PUSZI ♥
DAPHNE

Már elég késő volt mikor felébredtem, fél tizenegy. Gyorsan magamra kaptam a köntösöm, lerohantam a konyhába. Bekaptam pár falatot majd bevetettem magam a fürdőszobába. Tudtam, hogy csak háromkor találkozom a többiekkel és ez nem randi, de tökéletes akartam lenni. Órákig áztattam magamat a kádban. Wilson többször is bekopogott, hogy élek e még. A szekrényem előtt is minimum fél órát álltam mire sikerült eldöntenem, hogy mit veszek fel. Nehéz döntés volt. Nem vehettem fel szoknyát, hisz vidámparkba igyekeztem, de melegítőbe sem mehettem. Nagy nehezen kiválasztottam egy fekete répanadrágot egy zöld kisség gyűrött tunikát, és egy fekete mellényt. Ezek mellé egy zöld balett cipőt vettem és egy zöld kis válltáskába szórtam a cuccaim. Még néhány helyen kijavítottam a lekopott körömlakkot, majd száguldottam is lefele a lépcsőn, hanyatt is vágódtam. Nagy lendületemben az alján nem tudtam megállni, így Teodorba ütköztem. Hát mit ne mondjak irtó nagyot estünk és én pont a mellkasán huppantam. Élveztem a helyzetet, sok lány kikaparná azért a szemem, hogy csak egyszer beszélhessen annyit Teodorral amennyit én az utóbbi időben és, ha látnák, hogy a mellkasán heverésszem még talán láb alól is eltennének. T szakította meg az ábrándozásom.
-Hé! Duff, nem kelnél fel rólam? Tudom, hogy kényelmes a mellkasom, de teljes erődből rám nehezedsz, és hát nem éppen tudom kihasználni a teljes tüdőkapacitásom.
-Uh, bocs.- nagy nehezen letápászkodtam Theo-ról, majd felsegítettem őt is.
-Tudom, hogy lehengerlő személyiség vagyok. Látom, te is észre vetted.
-Hét te kis hencegős állj már le. Nem vagy te olyan lehengerlő.
-Hát az előbbi kis incidens nem ezt bizonyítja.- mosolygott azzal a megnyerő kissé kacér vigyorával.
-Uh.- fújtam, nem tudtam mit válaszolni, hisz igaza volt. A kékszeme és a benne levő huncut tekintet, no meg az a baba arca. Hát ki tudna nemet mondani neki.
-Na látod, még válaszolni sem tudsz. Úgy látszik lélegzetelállítóan jóképű vagyok. Hát igen…
-Na ok. Épp ideje egy kicsit lerombolni az egódat. Nem gondolod, hogy egy csöppet túl nagy? Észre vetted már?
-Hát..
-Na jó. Nekem nincs időm veled szócsatát vívni, elkésem szóval, szia, puszi.- Ahogy kimondtam az utolsó szót reflexből meg is pusziltam.
Mikor észrevettem mit tettem összehúzott szemöldökkel és homlokkal meredtem rá, hogy Ő mit reagál. Először kissé meg volt lepve, majd a szájára kiült az a tipikus kárörvendő mosolya. Hát meg volt rá az oka, mert a puszim kissé félre csúszott és a fele az arcát a fele, pedig a száját érte.
-Hát én mindig is tudtam, hogy senki nem tud nekem ellen állni…
-Na, nekem mára elegem van. Szia!- köszöntem el, majd kirohantam az ajtón, bár még hallottam hogy:
-Nem úgy látszik!
És hogy:
-Azért szeretlek!!!
Az utolsónak nagyon örültem! Csak ez az egyetlen mondat megkoronázta a napomat. A vidámparkban mindenre felültünk. Rengeteget hülyéskedtünk. Még a szellemvasút sem maradt ki, pedig attól az elején kicsit megijedtem az álmom miatt, de aztán végül oda is bementünk. Ahogy megálmodtam, csak mi voltunk az egészben. Jared mellett ültem. Szerencsére egy bábu sem suttogta, azt, hogy álmodj. Ettől megnyugodtam. Már az „utazás” felénél jártunk mikor éreztem, hogy Jared forró alsókarja az enyémhez ért. Kicsit megborzongtam, hisz odabent olyan hideg volt és egy kicsit fáztam is. Ekkor megfogta a kezemet és megsimogatta, majd elvette a kezemről a kezét, mint ha megijedt volna. Ismét a combján pihentette. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megkérdezte halkan, nem is inkább a fülembe durmolta:
-Fázol?
Megint összerázkódtam. Igen fáztam. És ahogy a forró lehelete, a nyakamra és a fülemre csapódott… attól arra vágytam bárcsak magához ölelne. Akkor biztos nem fáznék. Nem csak ettől rázkódtam meg, attól is, hogy Jared mást súgott a fülembe, mint gondoltam, vagy vártam. Ettől megkönnyebbültem. Kicsit úgy éreztem minden, ami történt velem: a fiúk érdekes felbukkanása, a nagyi érdekes cuccai, a furcsa események körülöttem csak véletlenek.
-Fázol?- hallottam újra Jared durmolását a fülemnél.
-Hát egy kicsit de nem vészes.- feleltem, kissé elcsukló hangon.
Ekkor éreztem, ahogy a nagy, forró tenyre óvatosan végigsiklik a combomon, pihenő karomon, majd megpihen a kézfejemnél egy kis időre. A tenyerem felé vette az irány. Ujjai végigsiklottak finoman a tenyeremen majd szétfeszítették óvatosan az enyéimet, belekulcsolódtak és megpihentek. Nem siettek tovább menni, csak pihentek, pihentek, mint ha a karomtól a tenyeremig megtett út olyan hosszú és kimerítő lett volna. Egyedül a hüvelykujja nem pihent meg egy percre sem. Folyamatosan cirógatta az enyémet.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez volt az a pillanat vagy mozdulat ami kissé váratlanul ért.
Az kevésbé, hogy a nap végén Silver úgy köszönt el Colin-tól, hogy:
-Akkor holnap találkozunk.- persze mindez egy puszi kíséretében.
Jared és én kicsit feszengve öleltük meg egymást. Mindkettőnknek furcsa volt a szellemvasúton lezajlott esemény. A sötétben zajló érzelemnyilvánítás. Furcsa volt, hogy a sötétben olyan könnyűnek látszott minden, fényben, pedig szinte egy hosszadalmas és fájdalmas kínzásnak éreztem és ő is. Volt már barátom több is ilyen helyzetnél nem kellett volna feszengenem, de Jared-del más volt. Ő teljesen más, mint a többi fiú. A szemébe akartam nézni, látni akartam a megigéző tekintetét, az éjfekete szemeit, amit annyira szerettem, de nem tudtam. A fejét a föld felé fordította és a cipője orrával rugdalta a földet. Akaratlanul is, de ismét elmosolyodtam, úgy állt ott, mint egy óvodás kisfiú, aki zavarban van egy lány előtt mikor puszit nyom az arcára vagy megfogja a kezét.
Körülbelül nyolc óra volt mikor elbúcsúztunk a fiúktól, de ez Silver-t és engem nem különösebben izgatott, beültünk, a kedven indiai teázónkba és mindent tüzetesen átbeszéltünk. Egyszer csak megcsörrent Silver telefonja, az édesanyja hívta, hogy hol marad el ilyen sokáig. Ekkor mind ketten az óránkra néztünk és meglepődtünk rajta, hogy fél tizenkettő volt. Persze gyorsan elkunyeráltam a telefont Silver-től és rábeszéltem Blair-t, hogy a lánya had aludjon nálunk, hisz annyi mindent kell még megbeszélnünk. Blair hamar belement, tudta, hogy nem kell aggódnia. Utána gyorsan felhívtuk Wilson-t, aki mint kiderült, már szétaggódta magát, hogy miért nem hívom. Hamar ott volt értünk. Bocsánatot kértünk, hogy aggódnia kellet és, hogy őt zavartuk, de nem volt éppen kedvünk az utcán mászkálni és ácsorogni a buszmegállóban. Még otthon is sokáig fecsegtünk, aztán nagy nehezen elnyomott minket az álom. Nem tudom melyikünk aludt el előbb, de az biztos én ezerszer jobbat álmodtam, mint Silver.

Silver úgy kellett kirángatni az ágyból. Mindent elmeséltem neki, amit az utóbbi két napban tapasztaltam. Ő megértette. Silver-ben az a jó, hogy hisz nekem és nem tart teljesen zakkantnak. Odaadtam neki mindent a naplótól kezdve a tőrön át mindent.
- Aszta! Ez… fú... nagyon jól néz ki. Ez tényleg a nagyidé volt? És szerinted megszúrt vele valaha valakit?
-Hát fogalmam sincs, de nekem is nagyon tetszik. De most ne a tőrt csodáld, nézd meg végre a naplót! Te tanultál latinul nem?
-De, de honnan veszed, hogy latinul írta?
-Nem tudom, csak reménykedem, mert akkor el tudom olvasni, vagyis majd te.
-Kösz. Na nézzük.
A kezébe vette a naplót, kinyitotta, és nézegetni kezdte. Megvizsgálta minden honnan, mint egy régész vagy egy restaurátor vagy egy becslő, aki azt vizslája mennyiért adhatja el. Még nagyítóval is megnézte. Tíz perccel később közölte:
- Hát van egy rossz és egy jó hírem, nem is két jó hírem.
-Melyikkel kezdjem?
- A rosszal.
-Hát sajnos nem latinul írta Gertrúd a naplót, hanem egy másik nyelven.
-Mi az a nyelv? El tudod olvasni?
- A napló tünde nyelven íródott, én nem tudom elolvasni, de ismerek valakit, aki igen és te is ismered.
-Tényleg? És elárulnád végre ki az.
-Teodor.
-Mi van?
-Jól hallottad. Én csak őt ismerem, aki ilyen dolgokat szeret és ért is hozzá.
-De… várj, mi van?
-Jaj ébredj már fel!
-Várj! Azt hittem majd Ront mondod, hisz ő nyelvész vagy mi a csoda nem?
-Igen apa nyelvész, de nem állíthatok oda hozzá, hogy: Szia apa! Daphny nagyanyjának a naplója tünde nyelven íródott és neked kellene lefordítani. Tudod, olyan hegyes fülű kis lények, akik igazából nem is léteznek, szóval a nyelvük sem létezik, csak kitalálta Tolkien, de mondjuk, azért megpróbálhatnád! Hát egy biztos teljesen idiótának nézne még jobban, mint szokott szóval… És te jobban megbízol Teodorban, mint apámban. Nem?
-Hát..
- Ő volt a legjobb barátod nem?
-Hát ez az. Jól mondod, csak volt. Ma például majdnem megölt a tekintetével, de fogalmam sincs miért. Már nem is beszélgetünk, és csak akkor köszön, ha ott vannak a szülei, akkor is csak minimális hangerőn.
-Hát, akkor most mit teszel?
-Teszek? Én azt hittem…
-Ez az! Vagy is segíthetek?
-Te igen lökött te vagy a legjobb barátnőm! El is vártam és tudom, hogy imádsz kutakodni.

A hétvégét arra áldoztuk, hogy minden lehetséges könyvet átlapoztunk. A városban lévő összes könyvtárat és könyvesboltot átjártuk. A neten is órákat lógtunk, de semmit, nem találtunk. Nem volt más választásom, beszélnem kellett Teodorral, de nem tudtam mikor lenne a megfelelő pillanat és fogalmam sem volt róla mekkora hülyének tart majd. Eddig se szólt hozzám, most meg majd biztos minden barátjának elmondja, hogy egy idiótánál él. Hogy közveszélyes vagyok és gumiszobába kellene zárni. Úgy gondoltam először megpróbálom a régi barátságunkat kicsit felmelegíteni és csak utána támadom le a tünde story-val.

Szinte egy hónapig minden nap a konyhában reggeliztem és próbáltam szóba elegyedni Teodorral kisebb nagyobb sikerekkel. A harmadik hét szerdájára már eljutottunk arra a szintre, hogy a reggeli alatt végig beszélgettünk. Pénteken, pedig nagy nehezen kinyögtem:
-El tudnál vinni magaddal?
-Hát…
-Jaj kincsem nem nagy ügy igaz. Ma úgy se a barátaid visznek nem? Este, mint ha azt mondtad volna a motorral mész.- unszolta Elza a fiát.
- Ok, de ígérd meg, hogy nem nyavalyogsz a gyorsaság miatt. Ja és lehetőleg ne dobd majd ki a taccsot! Rendben?
-Vezess lassan- szólt fiára Elza.
Gyorsan felkaptam a táskám és Teodor után futottam, sebtében még egy puszit nyomtam Wilson és Elza homlokára és lányokra is egy igéző mosolyt villantottam, majd elköszöntem. Az utóbbi két hétben kivirultam és a személyzet tagjával is jóba lettem. Ha bal lábbal is keltem Wilson és Elza mindig feldobta a hangulatom, a Teodorral váltott pár mondtat, pedig csak megkoronázta. Ettől, pedig senki nem tudta elrontani a kedvemet.
Teodor felém nyújtott egy vérvörös sisakot, egyből arra gondoltam, hogy az a liba is ezt viseli, mikor motoroznak. Ettől kicsit elment a kedvem. Nem bírtam azt a csajt egy tipikus sarki… inkább hagyjuk, hogy mit gondolok róla.
-Na mi lesz, kell vagy nem?
Láttam, hogy Teodor undorral néz a sisakra, mint ha nem akarná, hogy feltegyem. Mintha ezzel megsérteném, hogy az csak azok viselhetik, akiket azért visz a motorján, hogy megfűzzön. Furcsa és ijesztő volt erre gondolnom.
-Na gyerünk szállj már fel. Ígérem, nem fogok, olyan vadul indulni. Hello anyu ne nézz már így! Nem akarom meggyilkolni, bár jó ötlet. Nyugi! VIGYÁZOK RÁ!
Ahogy az utolsó szót kimondta, mint ha megint tíz éves lettem volna. Éreztem, hogy komolyan gondolja. Elmosolyodtam és felszálltam mögé.
-Na belém karolsz végre vagy inkább megtanulsz repülni. Merő öngyíkosság, bár ha akarod én nem tiltalak el.
- Nem azt mondtad, hogy vigyázol rám?- vágtam vissza rejtett mosollyal.
Hátra nézett, most először évek óta rám mosolygott. Megfogta a kezeimet és a dereka köré fűzte. A szemében a csíny tükröződött. Rátolta a szemére a sisak fedelét, rálépett a gázra és egy éles kanyarral kiszáguldott az udvarból, mind a ketten hallottuk még az anyja óvó mondatát, hogy vigyázzon magára és rám is. Éreztem, hogy megrázkódott a hasa tudtam, hogy jót vigyorog az anyja néha már túlzó aggodalmaskodásán.
Minden erőmmel szorítottam, azért mert nem akartam többet elengedni, azt a Teodort akartam, aki régen volt, és mert író gyorsan hajtott és féltem, hogy tényleg megismerkedem a repüléssel, de annak rossz vége lenne. Hamar odaértünk az iskolához, a haverjai már a parkolóban vártak, muszáj volt lefejtenem a karomat, de nem akartam, nagyon nem. A barátnője a vérvörös vadonatúj kocsija motorházán ült és szúrós tekintettel figyelt, ahogy lesegít Teodor a motorról, és ahogy levettem a sisakot a fejemről. Szerencsére épp jött egy kis szellő mikor húztam le a fejemről. A szél belekapott a hajamba. Játszott vele. Én élveztem a helyzete. Mikor feltekintettem, Teodor éppen oldalra kapta a tekintetét. Láttam, hogy a többiek nem akarják levenni a tekintetüket rólam, bámultak. Illetve láttam, ahogy Zoe meg tudna ölni a tekintetével, hogy engem hozott a barátja motoron és nem őt. Elmosolyodtam, visszaadtam a sisakot majd kecses csípőbillengetéssel Silver felé vettem az irányt.
Megjegyzem, nem vagyok egy ronda lány, de azért nem minden fiú fordult meg utánam Most pedig mindenki engem bámult. Boldog voltam és ez úgy látszott mások is észre veszik. És oda figyelnek rám.
-Szép volt! Láttad Zoe tekintetét?
-Na ná!
-Ha lehetne szemmel ölni, már halott lennél.
-Tudom. Egyébként én nem akarom lenyúlni tőle a pasiját. Én csak a barátomat akarom vissza szerezni.
Ekkor észre vettem, hogy a nem messze tőlünk levő padon Jared és Colin beszélgettek, de közben minket néznek. Az utóbbi két hétben egész jól beilleszkedtek, a fiúk kimondottan imádták őket, mert nagyon jól fociztak, így mindig nyert az osztályunk a másik osztályokkal szemben. Én is eléggé megkedveltem őket. Együtt ebédeltek mindig velünk így sokat beszélgettük, illetve a környékünkön laktak ezért sokszor haza vittük őket, mikor délutánonként Wilson értem jött. Illetve többször is találkoztunk velük Silverel a városban és általában, akkor minden tervünk megváltozott és velük töltöttük a napot. A tekintetük hívogató volt csak úgy vonzott. Feléjük vettem az irány, bár Silver még mindig beszélt hozzám, de fogalmam sem volt mit.
-Na most, hova mész és miért nem figyelsz rám?
Ekkor egy kéz hirtelen megragadott. Végig Jared szemébe néztem, és ő most elmosolyogta magát az ijedt arcom láttán. A gyönyörű mosolyról nem akartam elvenni a tekintetem, amit olyan ritkán láttam, de muszáj volt.
-Száj le a pasimról!
-Mi van?- csattantam fel mikor feleszméltem, hogy Zoe vájja karomba a körmeit és néz rám ölő tekintettel.
-Azt mondtam, szállj le a pasimról! Felfogtad? Nagyon megkeserülöd, ha megpróbálod lenyúlni.
Ekkor már Jared és Colin is mellettünk ácsorgott. Colin bátyja vállára tette a kezét, ezzel is nyugtatva, közben fütyörészet és Silvert méregette. Szegény lány teljesen elvörösödött, nem tudott Colinra nézni, inkább az én arcomat vizslatta, hogy mit lépek.
-Én nem akartam a pasiddal semmit kezdeni, bár kösz most egész jó ötletet adtál. Lehet, hogy éjjel meglátogatom.- vigyorogtam kárörvendően Zoe-ra.
Sosem voltam ilyen, az utóbbi időben. Játszottam apa miatt a jó kislány, hogy legalább miattam nyugta legyen, de most mint ha belém bújt volna kisördög, vagy nevezzük úgy a régi énem. Zoe keze elindult felém, de ekkor Teodor valahogy ott termett a semmiből és megfogta a kezét. Fél szemmel láttam, hogy Jared is készen áll arra, hogy cselekedjen, Colin tovább fütyült, de láttam, már nem Silvert bámulja, hanem ránk összpontosít.
-Mit akarsz Zoe?
-Pofán törölni ezt a kis ribancot.
-De miért?
-Mert ez egy kis sunyi alattomos ki féreg.
-Sincs semmi baj T, csak a kis barátnődnek túl élénk a fantáziája és szerintem nem aludt túl sokat az éjszaka. Kicsit lenyugtathatnád!- Közöltem Teodorral és egy ördögi mosollyal elintéztem az ügyet.
Zoe-t nagy nehezen elvonszolták, a barátai. T még egyszer hátrapillantott és meglepődöttséget vettem észre a tekintetében, majd mosolyra húzta száját. Ma másodszorra. A föld felett tíz centivel lebegtem örömömben. Ma mindenki rám mosolygott, akit nagyon kedvelek. Egyébként Zoe nagyon meg akart tépni és közölte, hogy nem úszom, meg. Nem igazán izgatott az ügy, mert ismét Jared éjfekete szemébe mélyedtem. És boldog voltam, pedig még csak most kezdődött a nap.
-Szép volt.- közölte Colin, majd fütyörészve elindult az iskola fele, majd még egyszer hátrafordult és rám kacsintott- Silver nem jössz?- vigyorgott a barátnőm felé.
-Daphny! Ugye tudod, hogy mostanában kicsit rémisztő vagy! De tetszett, ahogy elintézted Zoe-t. Kezdesz végre az lenni, aki régen voltál még mielőtt…
-Silver!- kiáltott Colin.
Mint ha tudta volna mikor kell félbe szakítani a csörfös kis barátosném.
-Megyek!
Jareddel némán ballagtunk egymás mellet. Élveztem a társaságát, nem várta el tőlem, hogy megszólaljak.
A nap hamar eltelt. Sokszor találkoztam Zoe-val, bár ekkor mindig rám akarta vetni magát. Valaki mindig szorosan a válla köré fonta a karját, hogy ha esetleg támadásba lendülne, ne jöjjön össze. Felfigyeltem, hogy egész nap Jared és Colin társaságát élveztük. Talán ők is védtek… Ilyen még sosem volt, hogy egész nap velünk legyenek.
Éppen pakoltam ki a cuccom a szekrényembe, mikor valaki a fülem mögött megszólalt.
-Halihó!
Összerázkódtam, nem hallottam, hogy valaki is mögém, kerüljön. Jared volt. Pár perccel később Siver is ott táncikált a szekrényem mellett és rámolt. Colin megint fütyörészet és rám nézet majd beszélni kezdett.
-Mi a programod hétvégére?
-Hát, talán, sőt biztos, nagy esély van rá, hogy szétunom a fejem. Mert?
-Hát kitaláltuk. Hárman- hangsúlyozta-, hogy elmehetnénk a vidámparkba. Mit szólsz hozzá?
-Gyerünk Duff, tudom, hogy imádod a vidámparkot. És egyébként is ki fog engem nyúzni, hogy üljek fel arra a vacak magas izére, meg a szellemvasutat kivel nézem meg, ha te nem leszel. Most újították fel, és én veled akarom megnézni. Ugye igent mondasz? Nélküled, nem lenne olyan jó szórakozás.
-Na?- nézett rám vigyorogva Colin.
Jaredre vándorolt a tekintetem, kíváncsi voltam Ő mit szól hozzá. Kicsit meg voltam sértődve, hogy nem ő hívott el. De aztán észre vettem: A szeme érdekesen mosolygott és a szája is megrándult, tudtam, hogy mosolyogna. Miért nem tette? Sokszor rejtette el a mosolyát. Nem tudom, hogy miért, pedig, olyan gyönyörűen mosolygott. Jared rettentő komoly volt, néha azt éreztem évekkel idősebb, mint én, pedig nem, csak pár hónappal volt az. Végül igen mondtam.
Wilson ismét elém jött. Felajánlotta a többieknek, hogy elvisszük őket, de gyalogolni akartak. Én nagyon szerettem, hogy délutánonként nem kellett a buszon nyomorognom, elég volt reggelente. Imádtam Wilson-nal tölteni az időmet. Ő mindig meghallgatott. Apám helyett apám volt. Mindig érdekelte milyen örültségére készülök.
-Na milyen volt a napod? Theo óvatosan vezetett reggel? Semmi gond nem volt?
-Nem, nem volt semmi baj. És a napom kicsit poénos volt.
Mindent elmeséltem neki töviről hegyire, bár többször megszakadtam a mesélésbe, mert mentük a postára és bevásárolni, ekkor, pedig nem mindig tudott rám koncentrálni.
-Aha értem. Érdekes napod volt látom. Egyébként fülig ér a szád. Mit tervezel a hétvégére. Az a titokzatos indián srác is szerepel a tervek között. Igaz? Úgy vettem észre nem éppen közömbös a számodra. És az a másik fiú, a kis Silverünk szívét dobogtatja meg. Nem de?
-De, nagyon bírjuk őket. Egyébkén úgy terveztem, a hétégén leugrok a vízesésnél a legmagasabb szikláról. Más extrém dolog most nem jutott az eszembe. Bár még is. Megkérem a fiad, tanítson meg motorozni. Biztos nagyokat esnék. Úúú, ez jó!- kacsintottam a mellettem ülő Wilson felé.
Éppen pirosat kaptunk így még felém is tudott fordulni, hogy a szembe nézzen és válaszoljon.
-Oh, értem. Ismét a régi vagy. Örülök, hogy megint örültségekre vágysz. Mindegyik jó ötlet, bár inkább apádnak ne ad elő és Elza-nak se nagyon említs. Tudod, hogy mennyire aggódnak érted, főleg mióta megint a régi önmagad vagy. Ja ha motorozni akarsz azt végképp, ne mond nekik! Elza nem éppen örül annak, hogy Teodor a sok járgány közül épp a motort választotta. Én nem éppen féltem, tudom, hogy nagyon jól megy neki a motorozás és felelősség teljes, de képes hencegni és, akkor lehet, hogy nem éppen biztonságos vele motorozni. Ezt az anyja is tudja. Ezért félt téged annyira Theo motorjától vagyis a vele együtt való motorozástól. Érted?
-Aha.
-Fú ez aztán válasz a javából.
-Ne aggódj a hétvégén vidámparkba, megyünk.
-Ott lesz a két fiú is? Igaz? Hogy is hívják őket?
-Jared-nek az indiánt és a fél indián, pedig Colin-nak.
-Ők testvérek vagy csak haverok? Hasonlítanak, azért kérdem.
-Testvérek, de csak féltestvérek.
-Áh, éretem
-Ez is válasza ám a javából.
Szívesen húztam volna tovább Wilsont, de sajnos közben megérkeztünk a konyha ajtajába, ahol Elza uralkodott, és én meg ördög oldalam itt nem fért meg.
-Szia Elza! Mi jót főzöl?
-Sziasztok.- Köszöntött minket. Férjét megcsókolta nekem, pedig egy puszit nyomott a homlokomra.- Na milyen volt ma suli?
Wilson-ra sandítottam, Ő rám kacsintott. Minden őrült, dolog a kettőnk titka volt, így csak annyira futotta:
-Hát egész jó volt. Szóval mi jót főzöl?- próbáltam terelni a figyelmet, míg a lányok háta mögé lopakodtam és megbőgtem őket, ijedten fordultak meg és mosolyogva köszöntöttek. Leültem majd figyeltem, ahogy mindenki szorgoskodik körülöttem. Felpattantam, majd félúton oda vetettem Kimnek és Jessica-nak:
-Lányok ha még mindig kell ruha bálra, akkor, ha végzettetek gyertek fel találtam két gyönyörű ruhát nektek.
Még hallottam, ahogy összekuncogtak. Nagyon örültek neki, hiszen nem volt túl nagy a fizetésük, se a szüleiké, így nem volt pénzük ruhára elverni. Próbáltak spórolni a tovább tanulásra.
Délután megtanultam és a lányokkal fecsegtem. Este alig tudtam elaludni, nagyon vártam a másnapot és a vidámparkot, de főleg Jared mosolyát.
Ismét álmodtam. Az álmomban, a vidámparkban azon belül is a szellem vasúton. Csak mi voltunk az egészben. Minden bábu amikor elénk ugrott az kiáltotta:
- ÁLMODJ!
Ja és volt még valami. Jared mellett ültem és egy pillanatra megfogta a kezetem, megsimogatta a kezemet és azt mondta:
- Ne félj az álmaid megvalósításától!
Mintha csak a nagyi mondta volna és persze ekkor felébredtem.

Mikor délután haza értem megakadt a tekintetem a falomra festett, kissé már lekopott szövegen. Ezt a szobát még a nagymamám festette ki és rendezte be, mikor megtudta, hogy a sok fiú unoka mellé végre egy lány is születik. Már nagyon rég nem olvastam el ezt az idézetet és, hogy őszintén bevalljam ráakasztottam egy képet, amit én rajzoltam a nagyiról, apáról rólam meg rólam. Sose figyeltem rá fel. Mindig is tudtam, mi van a kép alatt és azt is, hogy kilóg alóla az idézet, de ez után a nap után…

Egyből letéptem a képet, három lépést hátráltam és hangosan felolvastam:

Higgy az álmaidban! Alakíts őket úgy, ahogy te akarod. Ha sikerült, akkor ne félj a megvalósításától!

Miközben olvastam megszokásból a nyakamban lógó ősrégi nyakláncot szorongattam, amit szinte soha nem vettem le. A hetedik születésnapomra kaptam a nagyitól. Az alakja talán a tojáséra hasonlítható. Kis kristályokkal és egy középső naggyal díszített.. Kissé arany, kissé ezüst és kissé bronzszínűt. A kristályok, pedig türkizkékek. Mikor feleszméltem, hogy megint szegény nyakláncot babrálom, elengedtem. Fúrta a tudatom az idézet, amit mindig mondogatott a nagyi és azok a mondatok, amit akkor súgott a fülembe mikor nekem adta a régi családi örökséget, ami a családunk nő tagjai kaptak. Hogy mit súgott?

Egyet ne feledj soha kincsem. Ne félj az álmaid megvalósításától egyszer talán ez menti meg a szeretteid vagy a saját életed. Merj álmodni úgy is, hogy ébren vagy.

És súgott még valamit, valamit, amit soha nem felejtek:

Ha valami gondod van és én, már nem leszek, csak dörzsöld meg a nyakláncot lefekvés előtt, és ne aggódj, mihelyt behunyod a szemed én már is a segítésedre, sietek.

Megráztam a fejem, mintha ez segítene mindent elfelejteni, de nem ment. Gyorsan átvágtattam a házunkon, ami inkább kastélynak nevezhető és apa után kutattam. A könyvtárban találtam meg, nem is értem miért nem itt kerestem először. Kérdezni akartam valamit. Azt, hogy a nagyi miért volt ennyire az álmok őrültje, de aztán csak annyira futotta:

-Szia. Mit kérsz vacsorára?

-Tanulj meg kopogni, és nem látod, hogy dolgozom?

Kimentem a szobából és az ajtó mellet lévő fal mentén a földre csúsztam. Meredten bámultam a csillárt, amit ugyan olyan kövekkel volt díszítve, mint a nyakláncom. Nem tudom, hogyan, de a nyakláncom dörzsölgetése közben elaludtam. Nem direkt csináltam se, a dörzsölgetést se az elalvást. A nagyi szerepelt az álmomban. És a két fiú, akiket lerajzoltam róluk mesélt valamit, de nem értettem valami régi nyelven beszélt, talán latinul. Nem tudom. Az álmomban Silver-rel a kedvenc fánk alatt ültünk. Silver valamit megint Maxiról mesélt. Itt egy kicsit ledöbbentem, hogy még az álmomban is ezt kell hallgatnom, de aztán inkább a nagyira próbáltam koncentrálni. Kicsinek tanított pár szót, de már nem emlékszem. Na ekkor jelenek meg a fiúk Elsétáltak előttünk és annyit mondtak: álmodj! Nem értettem mit jelent ez. Ekkor vettem észre valamit a nagyi is csak egy szót ismételgetett. De hogy mit? És ekkor hirtelen felébredtem az ágyamban. Hajnali négy körül járt. Kimentem a kis teraszomra és lekuporodtam pont a közepére, a napfelkeltére várva. Gondolkoztam. Gondolkoztam azon milyen jó életem volt mikor még a család minden tagja együtt élt. Eszembe jutottak azok a szombatok, mikor a nagyival és anyával beszabadultunk a könyvtárba és egész nap csak olyan könyveket olvastunk, ami a természet feletti erőket vizsgálja. Persze néha belefért egy kis fantasy és romantikus regény is. Mivel nem tettük ki a lábunk egész délután a fiúk főztek és szolgáltak fel. Ilyenkor mindenki a könyvtárban ebédelt a személyzet is. Annyira jó volt. Tényleg egy nagy békés család voltunk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hat éves voltam egy ilyen nagy könyvolvasás közben elaludtam egy vámpírokról szóló könyv felett. Azt álmodtam, hogy anyut elrabolja egy vámpír, megharapja és ő is azzá válik. Aztán mikor felébredtem az ágyamban találtam magam. Mint mindig mikor rosszat álmodtam az első dolgom volt anyut megkeresni, de nem találtam. Átkutattam az egész házat érte. Utána mindenkit sírva és kiabálva ébresztettem. Rengeteget kerestük a rendőrség is részvett benne. Azóta tíz év telt el, de anyu nem került elő. Emlékszem hónapokkal később mertem csak elmondani a nagyinak és apának, hogy én megálmodtam, hogy anyu elment, de én azt álmodtam, hogy elrabolták. Apu rendesen leüvöltött és megtiltotta, hogy ezt még egyszer említsem. Az édesapám nagyon összetört, mikor az édesanyám eltűnt. Azóta minden percét a könyvtárban tölti. A munkáját is itthonról végzi, de amikor csak ideje van könyveket olvas minden féléről és anyu után kutat. Ekkor még valami eszembe jutott. Apa lehurrogott az álmom kapcsán de a nagyi furcsán nézett úgy mintha értené a helyzetet.

Felpattantam. A nagyi szobájába rohantam, amihez senki nem nyúlt mióta a nagyi meghalt. Feltéptem a szoba ajtaját és egyenest az ágya lábánál fekvő ládához vezetett az utam. Felakartam nyitni de nem ment. Lakat volt rajta. Ekkor odapattantam a könyvespolchoz és levettem a Természetfeletti, már pedig létezik- című könyvet. Kinyitottam és szalagkönyvjelzőről levettem a kulcsot. Tudtam, hogy itt van a mamai elmondta a halálos ágyán. Vissza rohantam a ládához, gyorsan kinyitottam a lakatott és feltéptem a tetejét. Alig volt benne valami. Csak pár olyan kő, mint ami a nyakláncomat díszítette és amiből rengeteg dolog készült a lakásban. Volt ott egy napló szerű gyönyörű bőrkötéses „könyv”, valamint egy ugyan olyan kövekkel kirakott tőr illetve rengeteg fénykép. Megpróbáltam a ládát felemelni, de nagyon nehéz volt, ezért átrohantam egy táskáért, mindent beleszórtam és visszamentem a szobámban. Az ágyamon mindent szétpakoltam és keresgetni kezdtem. Először a fényképeket nézegettem meg. Nem volt semmi különös köztük. Egyet viszont kitűztem az üzenő falra. Mindenki rajt volt, akit mi a családunknak neveztünk régen.( A személyzet is.) Utána a tőr vizsgáltam meg tüzetesen. Gyönyörű volt, úgy döntöttem megtartom. A kristályokat vagy köveket kitettem párat az ablakra és egyet - egyet az ajtóm rólam két oldalára. Végül a napló jött. Nem tudtam kinyitni. Ezen is valami zár volt, de nem lakat valamit bele kellet illeszteni, de fogalmam sem volt mit. Most is a nyakláncommal kezdtem el babrálni és ekkor vettem észre. A forma amibe a kulcsot kellet tenni olyan alakú volt mindt a nyakláncom. Gyorsan lekaptam a nyakamból és a könyv zárjába illesztettem. Nem nyílt ki. De miért? A nyaklánc pontosan bele illett. Félre tettem, de a nyakláncot nem vettem ki. Azon gondolkoztam, talán valami varász ige kell hozzá. Nem tudom miért pont ez jutott eszembe, de hát annyi ilyet olvastam és a mami és anya hittek is benne. Fogalmam sem volt mi az a szó. Arra gondoltam, hogy ha már így eszembe jutott a lefekvés előtti nyaklánc dörzsölgetés akkor majd álmomban megkérdezem a nagyit. Ekkor hirtelen kattant valami. A könyv után nyúltam és sikerült. Felnyitottam. Fogalmam sem volt hogyan csináltam, de sikerült. Kinyitottam és az első mondatot olvastam és meglepődtem tőle:

Kedves unokám!

Ha ezt te olvasod az azt jelenti, hogy én már nem élek.

Mostanában furcsa dolgok történnek veled?

Ha igen minden válaszod itt találod.

Olvass bátran.

Szeretlek kincsem.

Gertrúd Bray, nagyi.

Lapoztam. Kíváncsi voltam a kérdéseim válaszaira, de a következő lapon, amit láttam… nem értettem mi van leírva.

-Hogyan olvassak nagyi, ha nem értem mit írtál? Mi ez a nyelv? Ó nagyi bárcsak itt lennél!

Nagyon hiányzik Gertrúd, főleg most, hogy annyi kérdésem van. Még nézegettem egy ideig a könyvet aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki belép a szobámba. Wilson volt, az inasunk. Minden reggel ő ébresztett, mióta az eszemet tudom.

-Óh, kisasszony magácska már felkelt?

-Jó reggelt Wilson. Igen felkeltem, ahogy láthatod.

-Mit kér reggelire kishölgy?

-Semmit köszönöm.

-Kár, pedig most én készíteném a reggelit. Úgy gondoltam, ha nem tud a kisasszony választani áfonyás gofrit készítek, hisz azt annyira szereti.

-Erre a keringőre nem mondhatok nemet igaz?

-Hát…

-Egy feltétellel, ha segíthetek úgy, mint régen.

-Én is így gondoltam.- Közölte Wilson és kinyújtotta a kezét felém, mintha táncba hívna.

Mikor felkeltem megforgatott, mit, ha táncolnánk majd kézen fogva lesétáltunk a konyhába. Ott ismét pördített egyet rajtam majd egy kihúzott székre ültetett. Már mindenki ott volt. Az összes konyhás, a sofőr, a szerelő, a kertész, a lovász segédei és még sorolhatnám. Igen mindenki itt lakik a kúriában. Nem hiába vagyunk olyan, mint egy nagycsalád. Mindenki mosolyogva fogadott és ez a mosoly őszinte volt. Hirtelen mindent elfelejtettem egy pillanatra. Rég láttam az arcukon ilyen, őszítne mosolyt. Aztán minden újra az eszembe jutott elterveztem, hogy megkeresem Silvert és együtt megfejtük, hogy Gertrúd nagyi naplója milyen nyelven íródott. Szombat volt és tudtam hogy Silver még durmol ezért ráértem. Senki nem kapkodott körülöttem ez megnyugtatott.

-Daphne kisasszony, mit reggelizel?- Érdeklődött Elza Wilson felesége, a szakácsnő.

-Köszönöm Elza, de Wilson-nal megbeszéltük, hogy együtt készítjük el a reggelit. Vagyis most megoldom. De tényleg köszönöm.

-Hát ha még sem ízlene a reggeli, akkor csak szólj.

-Rendben.

Ekkor belépett a konyhába Teodor. Az összes kis fiatal szobalány rögtön halk kuncogásba és suttogásba kezdett. Meg is értem hisz Teodor nagyon helyes és az a szőke haj és kék szem… Hát nagyon csábító. Teodor Wilson és Elza fia. Itt nőt fel a kúriában. Két évvel idősebb, mint én. Régen nagyon jóban voltunk. Mindent együtt csináltunk, de aztán valamiért véget ért a barátságunk. Már alig köszön és minden idejét a haverjaival és a barátnőjével tölti. Levágódott az asztalhoz és egy képregény olvasása mellett neki állt elfogyasztani az anyja által készített reggelit. Valami jó reggel félét dörmögött, de az is lehet, hogy csak köhögött vagy a torkát köszörülte.

-Wilson, segíthetnék végre én is? Úgy volt ketten készítjük a reggelit, nem csak te.

-Hát persze Daphny.

Letette a már pár kisült gofit és én nekiálltam a díszítésnek.

-Úgy gondoltam, hogy apának is vinnék fel, ha nem gond.

-Hát persze, hogy nem.

- Teodor, te nem kérsz?- érdeklőttem, majd egy áfonyás banános tejszínhabos gofrit toltam az orra el amire smile fejet csináltam színes kis cukor darabkákkal.

-Nem.- morogta, majd visszalökte a tányért.

-No, de fiam hol marad az udvariasság és a tisztelet?- Szidta le fiát Elza.

-Hát jól mondod elmarad.- Vágta rá a válasz Teodor, majd kiviharzott a konyhából.

-Gyere csak ide!- Futott utána az anyja.

-Sajnálom kicsim. Mostanában nagyon furcsa és…

-Nincs semmi baj. Akkor ezt inkább felviszem apának.

-Jó, de előtte egyél te is.

-Köszönöm nem kérek, elment az étvágyam. Párat elkészítette, azt egyétek meg ti. Jó étvágyat és szép napot.

-Biztos?

-Persze Wilson.- Zártam le a beszélgetés.

Megfogtam a tálcát amit már Elza megpakolt pár dologgal az egyik szobalánynak, hogy vigye fel apámnak, majd nyomtam egy puszit Wilson és Elza arcára és kislisszantam a konyhából. Még hallottam, azt hogy :

-Nohát! Ebbe a lányba meg mi ütött? És azt hogy:

-Aszta! Már évek óta nem láttam ilyen boldognak és gondtalannak.

Halkan bementem apához. Letettem az éjjeli szekrényére a tálcát, nyomtam egy puszit a homlokára, és oda súgtam, hogy majd jövök. Visszarohantam a szobámba, magamra kaptam egy fakó kék ruhát, kontyba fogtam a hajam és bedobáltam pár dolgot a táskámba majd rohantam is. Út közben találkoztam Sickfrid-del, a kertésszel, akitől, mint minden nap megkapta a nap legszebb virágját, amit egyből a hajamba is tűztem és egy puszival értékeltem. Mindenki úgy látta boldog vagyok. Pedig egyáltalán nem voltam se boldog, se felhőtlen, sőt még jobban lelombozódtam Teodor miatt.

Ez a nap is ugyan olyan volt, mint a többi, mint egy átlagos 16 éves lány napja. Felkeltem, megreggeliztem, iskolába mentem, edzésre mentem majd haza jöttem. Szóval átlagosnak mondható napom volt, egy dolog kivételével:
Az első és második órám rajzóra volt. Én mélyen elmerültem a rajzomban, amit még egy órával ezelőtt kezdtem el. A kedvenc zenémet hallgattam és két srácot rajzoltam, akikkel álmodtam. Annyira megfogtak. Muszáj volt lerajzolnom. Ekkor valaki bejött a terembe. Azt hittem talán a portás az, valami hírrel. Nem érdekelt. A rajzom és a két helyes idegen jobban lekötött. Pár másodperccel később arra lettem figyelmes, hogy a többiek a nevüket mondják. Igazán még ekkor sem érdekelt túlságosan az ügy. A kedvenc számom kedvenc részét hallgattam és persze rajzoltam. Silver lökődött, de ez nála megszokott. Mindig több helyre van szüksége, mint ami járna, szóval nem figyeltem fel. A lapon a két fiú…nos jól sikerült. Pont úgy festettek, ahogy álmodtam. Az egyik, aki jobb oldalon állt. Magas, hosszú, fekete hajú, izmos, indián fiú volt. A haját kiengedve viselte. A szemei megigézők, éjjfeketék voltak. Egy fehér pólót viselt és egy fekete- piros kockás inget, mind emellé sötétkék répa nacit és fekete tornacipőt. Az inge ujja fel tűrve, karja összefonva volt így az izmait még jobban kihangsúlyozta. A másik fiú is akkor magas volt, mint az indián srác. Neki kissé göndör, nagyon sötét, rövid haja volt. Az ő szemi talán karamell barnának nevezhetőek. Ő is izmos volt, de nem annyira. A bőre kisség kreol, talán fél indián, a vonásai is megvoltak ehhez a feltételeshez. A stílusa szintén laza. Ő egy sötétkék pólót viselt, amin valami furcsa minta terült el. Fekete répanadrágot vett emellé fel és fekete tornacipőben ácsorgott. Mindkét kezét a mellkasán átvetett oldaltáskáján pihentette. Mindkettőjük komor arcot vágtok, de a szemük érdeklődően vizslatta a teret. Még oda akartam rajzolni pár dolgot, de ekkor valaki mellém állt. Az egyik fülemből ki tépte a fülest és rám üvöltött. A tanárnő volt. Megkérdezte, hogy miért nem figyelek soha, és tovább darálta a szokásos hegyi beszédét. Én nem figyeltem oda, megint. A tekintetem az ajtó felé vándorolt. Mikor odanéztem lefagytam. Nem hallottam semmit. Mindent kizártam magam körül, néma csönd lett. Az ajtóban az a két srác állt, akit én lerajzoltam. Fogalmam sem volt róla ez, hogyan lehet. Ekkor a tanárnő megrázott, hogy figyeljek már oda. Én észbe kaptam, gyorsan kivettem, a fülemből a másik fülest és nagy bocsánatkérések közepette, elintéztem az ügyet, de még mindig a két fiút bámultam. Persze ők is rám meredtek, no meg az egész osztály is. Valaki benyögte, hogy ne bámuljam már szerencsétlen új fiúkat nyitott szájjal, még a végén a nyálam is ki csorog és megutálnak még mielőtt megismertek volna. Ekkor a tanárnő elmondta, azt, hogy hívnak és bocsánatot kért a nevemben majd megkérte, hogy üljenek le Silver és mögém. Még mindig nem voltam magamnál, de legalább már nem őket bámultam, hanem a rajzom. Ekkor a tanárnő is észre vette, kikapta a kezemből, tüzetesen megnézte. A többieket csendre intette és, hogy dolgozzanak tovább. Nézegette a rajzom, minimum két percig, majd visszatette a padra. Rám nézett és kijelentette, hogy gyors munka, de nagyon jó és tőlem ilyet várt. Ezek után megkért, hogy halkabban hallgassak zenét. Ránézett még egyszer utoljára a rajzomra, majd a fiúkra és végül meglepődött, ijedt tekintettel leült az asztalához. Silver egyből lecsapott rám:
-Hogy lehet, hogy már is lerajzoltad őket, pedig még csak két perce léptek be a terembe. Te mutáns vagy, komolyan. Ezt, hogy csináltad? Ne hallgass, mondjad már.
-Nnnem tudom… vagyis nem most rajzoltam…vagy is igen… de… nem két perc alatt. Velük álmodtam és… megfogtak és… muszáj volt lerajzolnom. DE….
-Mi de?
-Fogalmam sincs. Ez… ez lehetetlen.
-Én mindig is tudtam, hogy te más vagy, mint a többiek, de ennyire... Figyu, melyik bolygóról jöttél?

Silver még minimum negyed óráig beszélt arról, hogy én földön kívüli vagyok. Persze nem nagyon értette, miért nem vagyok zöld és furcsa kinézetű, de aztán beletörődött, hogy úgy sem válaszolok, ezért inkább elkezdett áradozni Maxiról, mint ahogy általában mindig. A fiú azt se tudja, hogy Silver létezik, de szegény lány fülig szerelmes én meg nem akarom lerombolni az álomvilágát. Egyébként most tényleg nem érdekelt, hogy az, az idióta megint mit csinált. Én közben azzal törődtem, hogy mindezt hogyan csináltam. Hátrafordultam rábámultam a fiúkra. Mindkettő szemébe bele néztem és megdöbbentő volt a látvány. Olyan volt a tekintetük, mint a kisgyerekeknek, amikor valami rosszat követnek el. Például mikor ellopják a hűlő pitét az ablakból és után maszatos szájjal tiltakoznak, hogy nem ők voltak. Megdöbbentem, amikor ezt a nézést észrevettem… és felfigyeltem egy kis kárörvendő mosolyra is és mikor azt mondták: Szia.
Akkor úgy éreztem, ők nem éppen lepődtek meg az eseményeken.