Mikor délután haza értem megakadt a tekintetem a falomra festett, kissé már lekopott szövegen. Ezt a szobát még a nagymamám festette ki és rendezte be, mikor megtudta, hogy a sok fiú unoka mellé végre egy lány is születik. Már nagyon rég nem olvastam el ezt az idézetet és, hogy őszintén bevalljam ráakasztottam egy képet, amit én rajzoltam a nagyiról, apáról rólam meg rólam. Sose figyeltem rá fel. Mindig is tudtam, mi van a kép alatt és azt is, hogy kilóg alóla az idézet, de ez után a nap után…

Egyből letéptem a képet, három lépést hátráltam és hangosan felolvastam:

Higgy az álmaidban! Alakíts őket úgy, ahogy te akarod. Ha sikerült, akkor ne félj a megvalósításától!

Miközben olvastam megszokásból a nyakamban lógó ősrégi nyakláncot szorongattam, amit szinte soha nem vettem le. A hetedik születésnapomra kaptam a nagyitól. Az alakja talán a tojáséra hasonlítható. Kis kristályokkal és egy középső naggyal díszített.. Kissé arany, kissé ezüst és kissé bronzszínűt. A kristályok, pedig türkizkékek. Mikor feleszméltem, hogy megint szegény nyakláncot babrálom, elengedtem. Fúrta a tudatom az idézet, amit mindig mondogatott a nagyi és azok a mondatok, amit akkor súgott a fülembe mikor nekem adta a régi családi örökséget, ami a családunk nő tagjai kaptak. Hogy mit súgott?

Egyet ne feledj soha kincsem. Ne félj az álmaid megvalósításától egyszer talán ez menti meg a szeretteid vagy a saját életed. Merj álmodni úgy is, hogy ébren vagy.

És súgott még valamit, valamit, amit soha nem felejtek:

Ha valami gondod van és én, már nem leszek, csak dörzsöld meg a nyakláncot lefekvés előtt, és ne aggódj, mihelyt behunyod a szemed én már is a segítésedre, sietek.

Megráztam a fejem, mintha ez segítene mindent elfelejteni, de nem ment. Gyorsan átvágtattam a házunkon, ami inkább kastélynak nevezhető és apa után kutattam. A könyvtárban találtam meg, nem is értem miért nem itt kerestem először. Kérdezni akartam valamit. Azt, hogy a nagyi miért volt ennyire az álmok őrültje, de aztán csak annyira futotta:

-Szia. Mit kérsz vacsorára?

-Tanulj meg kopogni, és nem látod, hogy dolgozom?

Kimentem a szobából és az ajtó mellet lévő fal mentén a földre csúsztam. Meredten bámultam a csillárt, amit ugyan olyan kövekkel volt díszítve, mint a nyakláncom. Nem tudom, hogyan, de a nyakláncom dörzsölgetése közben elaludtam. Nem direkt csináltam se, a dörzsölgetést se az elalvást. A nagyi szerepelt az álmomban. És a két fiú, akiket lerajzoltam róluk mesélt valamit, de nem értettem valami régi nyelven beszélt, talán latinul. Nem tudom. Az álmomban Silver-rel a kedvenc fánk alatt ültünk. Silver valamit megint Maxiról mesélt. Itt egy kicsit ledöbbentem, hogy még az álmomban is ezt kell hallgatnom, de aztán inkább a nagyira próbáltam koncentrálni. Kicsinek tanított pár szót, de már nem emlékszem. Na ekkor jelenek meg a fiúk Elsétáltak előttünk és annyit mondtak: álmodj! Nem értettem mit jelent ez. Ekkor vettem észre valamit a nagyi is csak egy szót ismételgetett. De hogy mit? És ekkor hirtelen felébredtem az ágyamban. Hajnali négy körül járt. Kimentem a kis teraszomra és lekuporodtam pont a közepére, a napfelkeltére várva. Gondolkoztam. Gondolkoztam azon milyen jó életem volt mikor még a család minden tagja együtt élt. Eszembe jutottak azok a szombatok, mikor a nagyival és anyával beszabadultunk a könyvtárba és egész nap csak olyan könyveket olvastunk, ami a természet feletti erőket vizsgálja. Persze néha belefért egy kis fantasy és romantikus regény is. Mivel nem tettük ki a lábunk egész délután a fiúk főztek és szolgáltak fel. Ilyenkor mindenki a könyvtárban ebédelt a személyzet is. Annyira jó volt. Tényleg egy nagy békés család voltunk. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hat éves voltam egy ilyen nagy könyvolvasás közben elaludtam egy vámpírokról szóló könyv felett. Azt álmodtam, hogy anyut elrabolja egy vámpír, megharapja és ő is azzá válik. Aztán mikor felébredtem az ágyamban találtam magam. Mint mindig mikor rosszat álmodtam az első dolgom volt anyut megkeresni, de nem találtam. Átkutattam az egész házat érte. Utána mindenkit sírva és kiabálva ébresztettem. Rengeteget kerestük a rendőrség is részvett benne. Azóta tíz év telt el, de anyu nem került elő. Emlékszem hónapokkal később mertem csak elmondani a nagyinak és apának, hogy én megálmodtam, hogy anyu elment, de én azt álmodtam, hogy elrabolták. Apu rendesen leüvöltött és megtiltotta, hogy ezt még egyszer említsem. Az édesapám nagyon összetört, mikor az édesanyám eltűnt. Azóta minden percét a könyvtárban tölti. A munkáját is itthonról végzi, de amikor csak ideje van könyveket olvas minden féléről és anyu után kutat. Ekkor még valami eszembe jutott. Apa lehurrogott az álmom kapcsán de a nagyi furcsán nézett úgy mintha értené a helyzetet.

Felpattantam. A nagyi szobájába rohantam, amihez senki nem nyúlt mióta a nagyi meghalt. Feltéptem a szoba ajtaját és egyenest az ágya lábánál fekvő ládához vezetett az utam. Felakartam nyitni de nem ment. Lakat volt rajta. Ekkor odapattantam a könyvespolchoz és levettem a Természetfeletti, már pedig létezik- című könyvet. Kinyitottam és szalagkönyvjelzőről levettem a kulcsot. Tudtam, hogy itt van a mamai elmondta a halálos ágyán. Vissza rohantam a ládához, gyorsan kinyitottam a lakatott és feltéptem a tetejét. Alig volt benne valami. Csak pár olyan kő, mint ami a nyakláncomat díszítette és amiből rengeteg dolog készült a lakásban. Volt ott egy napló szerű gyönyörű bőrkötéses „könyv”, valamint egy ugyan olyan kövekkel kirakott tőr illetve rengeteg fénykép. Megpróbáltam a ládát felemelni, de nagyon nehéz volt, ezért átrohantam egy táskáért, mindent beleszórtam és visszamentem a szobámban. Az ágyamon mindent szétpakoltam és keresgetni kezdtem. Először a fényképeket nézegettem meg. Nem volt semmi különös köztük. Egyet viszont kitűztem az üzenő falra. Mindenki rajt volt, akit mi a családunknak neveztünk régen.( A személyzet is.) Utána a tőr vizsgáltam meg tüzetesen. Gyönyörű volt, úgy döntöttem megtartom. A kristályokat vagy köveket kitettem párat az ablakra és egyet - egyet az ajtóm rólam két oldalára. Végül a napló jött. Nem tudtam kinyitni. Ezen is valami zár volt, de nem lakat valamit bele kellet illeszteni, de fogalmam sem volt mit. Most is a nyakláncommal kezdtem el babrálni és ekkor vettem észre. A forma amibe a kulcsot kellet tenni olyan alakú volt mindt a nyakláncom. Gyorsan lekaptam a nyakamból és a könyv zárjába illesztettem. Nem nyílt ki. De miért? A nyaklánc pontosan bele illett. Félre tettem, de a nyakláncot nem vettem ki. Azon gondolkoztam, talán valami varász ige kell hozzá. Nem tudom miért pont ez jutott eszembe, de hát annyi ilyet olvastam és a mami és anya hittek is benne. Fogalmam sem volt mi az a szó. Arra gondoltam, hogy ha már így eszembe jutott a lefekvés előtti nyaklánc dörzsölgetés akkor majd álmomban megkérdezem a nagyit. Ekkor hirtelen kattant valami. A könyv után nyúltam és sikerült. Felnyitottam. Fogalmam sem volt hogyan csináltam, de sikerült. Kinyitottam és az első mondatot olvastam és meglepődtem tőle:

Kedves unokám!

Ha ezt te olvasod az azt jelenti, hogy én már nem élek.

Mostanában furcsa dolgok történnek veled?

Ha igen minden válaszod itt találod.

Olvass bátran.

Szeretlek kincsem.

Gertrúd Bray, nagyi.

Lapoztam. Kíváncsi voltam a kérdéseim válaszaira, de a következő lapon, amit láttam… nem értettem mi van leírva.

-Hogyan olvassak nagyi, ha nem értem mit írtál? Mi ez a nyelv? Ó nagyi bárcsak itt lennél!

Nagyon hiányzik Gertrúd, főleg most, hogy annyi kérdésem van. Még nézegettem egy ideig a könyvet aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki belép a szobámba. Wilson volt, az inasunk. Minden reggel ő ébresztett, mióta az eszemet tudom.

-Óh, kisasszony magácska már felkelt?

-Jó reggelt Wilson. Igen felkeltem, ahogy láthatod.

-Mit kér reggelire kishölgy?

-Semmit köszönöm.

-Kár, pedig most én készíteném a reggelit. Úgy gondoltam, ha nem tud a kisasszony választani áfonyás gofrit készítek, hisz azt annyira szereti.

-Erre a keringőre nem mondhatok nemet igaz?

-Hát…

-Egy feltétellel, ha segíthetek úgy, mint régen.

-Én is így gondoltam.- Közölte Wilson és kinyújtotta a kezét felém, mintha táncba hívna.

Mikor felkeltem megforgatott, mit, ha táncolnánk majd kézen fogva lesétáltunk a konyhába. Ott ismét pördített egyet rajtam majd egy kihúzott székre ültetett. Már mindenki ott volt. Az összes konyhás, a sofőr, a szerelő, a kertész, a lovász segédei és még sorolhatnám. Igen mindenki itt lakik a kúriában. Nem hiába vagyunk olyan, mint egy nagycsalád. Mindenki mosolyogva fogadott és ez a mosoly őszinte volt. Hirtelen mindent elfelejtettem egy pillanatra. Rég láttam az arcukon ilyen, őszítne mosolyt. Aztán minden újra az eszembe jutott elterveztem, hogy megkeresem Silvert és együtt megfejtük, hogy Gertrúd nagyi naplója milyen nyelven íródott. Szombat volt és tudtam hogy Silver még durmol ezért ráértem. Senki nem kapkodott körülöttem ez megnyugtatott.

-Daphne kisasszony, mit reggelizel?- Érdeklődött Elza Wilson felesége, a szakácsnő.

-Köszönöm Elza, de Wilson-nal megbeszéltük, hogy együtt készítjük el a reggelit. Vagyis most megoldom. De tényleg köszönöm.

-Hát ha még sem ízlene a reggeli, akkor csak szólj.

-Rendben.

Ekkor belépett a konyhába Teodor. Az összes kis fiatal szobalány rögtön halk kuncogásba és suttogásba kezdett. Meg is értem hisz Teodor nagyon helyes és az a szőke haj és kék szem… Hát nagyon csábító. Teodor Wilson és Elza fia. Itt nőt fel a kúriában. Két évvel idősebb, mint én. Régen nagyon jóban voltunk. Mindent együtt csináltunk, de aztán valamiért véget ért a barátságunk. Már alig köszön és minden idejét a haverjaival és a barátnőjével tölti. Levágódott az asztalhoz és egy képregény olvasása mellett neki állt elfogyasztani az anyja által készített reggelit. Valami jó reggel félét dörmögött, de az is lehet, hogy csak köhögött vagy a torkát köszörülte.

-Wilson, segíthetnék végre én is? Úgy volt ketten készítjük a reggelit, nem csak te.

-Hát persze Daphny.

Letette a már pár kisült gofit és én nekiálltam a díszítésnek.

-Úgy gondoltam, hogy apának is vinnék fel, ha nem gond.

-Hát persze, hogy nem.

- Teodor, te nem kérsz?- érdeklőttem, majd egy áfonyás banános tejszínhabos gofrit toltam az orra el amire smile fejet csináltam színes kis cukor darabkákkal.

-Nem.- morogta, majd visszalökte a tányért.

-No, de fiam hol marad az udvariasság és a tisztelet?- Szidta le fiát Elza.

-Hát jól mondod elmarad.- Vágta rá a válasz Teodor, majd kiviharzott a konyhából.

-Gyere csak ide!- Futott utána az anyja.

-Sajnálom kicsim. Mostanában nagyon furcsa és…

-Nincs semmi baj. Akkor ezt inkább felviszem apának.

-Jó, de előtte egyél te is.

-Köszönöm nem kérek, elment az étvágyam. Párat elkészítette, azt egyétek meg ti. Jó étvágyat és szép napot.

-Biztos?

-Persze Wilson.- Zártam le a beszélgetés.

Megfogtam a tálcát amit már Elza megpakolt pár dologgal az egyik szobalánynak, hogy vigye fel apámnak, majd nyomtam egy puszit Wilson és Elza arcára és kislisszantam a konyhából. Még hallottam, azt hogy :

-Nohát! Ebbe a lányba meg mi ütött? És azt hogy:

-Aszta! Már évek óta nem láttam ilyen boldognak és gondtalannak.

Halkan bementem apához. Letettem az éjjeli szekrényére a tálcát, nyomtam egy puszit a homlokára, és oda súgtam, hogy majd jövök. Visszarohantam a szobámba, magamra kaptam egy fakó kék ruhát, kontyba fogtam a hajam és bedobáltam pár dolgot a táskámba majd rohantam is. Út közben találkoztam Sickfrid-del, a kertésszel, akitől, mint minden nap megkapta a nap legszebb virágját, amit egyből a hajamba is tűztem és egy puszival értékeltem. Mindenki úgy látta boldog vagyok. Pedig egyáltalán nem voltam se boldog, se felhőtlen, sőt még jobban lelombozódtam Teodor miatt.