4. Fejezet: Vidámpark

Már elég késő volt mikor felébredtem, fél tizenegy. Gyorsan magamra kaptam a köntösöm, lerohantam a konyhába. Bekaptam pár falatot majd bevetettem magam a fürdőszobába. Tudtam, hogy csak háromkor találkozom a többiekkel és ez nem randi, de tökéletes akartam lenni. Órákig áztattam magamat a kádban. Wilson többször is bekopogott, hogy élek e még. A szekrényem előtt is minimum fél órát álltam mire sikerült eldöntenem, hogy mit veszek fel. Nehéz döntés volt. Nem vehettem fel szoknyát, hisz vidámparkba igyekeztem, de melegítőbe sem mehettem. Nagy nehezen kiválasztottam egy fekete répanadrágot egy zöld kisség gyűrött tunikát, és egy fekete mellényt. Ezek mellé egy zöld balett cipőt vettem és egy zöld kis válltáskába szórtam a cuccaim. Még néhány helyen kijavítottam a lekopott körömlakkot, majd száguldottam is lefele a lépcsőn, hanyatt is vágódtam. Nagy lendületemben az alján nem tudtam megállni, így Teodorba ütköztem. Hát mit ne mondjak irtó nagyot estünk és én pont a mellkasán huppantam. Élveztem a helyzetet, sok lány kikaparná azért a szemem, hogy csak egyszer beszélhessen annyit Teodorral amennyit én az utóbbi időben és, ha látnák, hogy a mellkasán heverésszem még talán láb alól is eltennének. T szakította meg az ábrándozásom.
-Hé! Duff, nem kelnél fel rólam? Tudom, hogy kényelmes a mellkasom, de teljes erődből rám nehezedsz, és hát nem éppen tudom kihasználni a teljes tüdőkapacitásom.
-Uh, bocs.- nagy nehezen letápászkodtam Theo-ról, majd felsegítettem őt is.
-Tudom, hogy lehengerlő személyiség vagyok. Látom, te is észre vetted.
-Hét te kis hencegős állj már le. Nem vagy te olyan lehengerlő.
-Hát az előbbi kis incidens nem ezt bizonyítja.- mosolygott azzal a megnyerő kissé kacér vigyorával.
-Uh.- fújtam, nem tudtam mit válaszolni, hisz igaza volt. A kékszeme és a benne levő huncut tekintet, no meg az a baba arca. Hát ki tudna nemet mondani neki.
-Na látod, még válaszolni sem tudsz. Úgy látszik lélegzetelállítóan jóképű vagyok. Hát igen…
-Na ok. Épp ideje egy kicsit lerombolni az egódat. Nem gondolod, hogy egy csöppet túl nagy? Észre vetted már?
-Hát..
-Na jó. Nekem nincs időm veled szócsatát vívni, elkésem szóval, szia, puszi.- Ahogy kimondtam az utolsó szót reflexből meg is pusziltam.
Mikor észrevettem mit tettem összehúzott szemöldökkel és homlokkal meredtem rá, hogy Ő mit reagál. Először kissé meg volt lepve, majd a szájára kiült az a tipikus kárörvendő mosolya. Hát meg volt rá az oka, mert a puszim kissé félre csúszott és a fele az arcát a fele, pedig a száját érte.
-Hát én mindig is tudtam, hogy senki nem tud nekem ellen állni…
-Na, nekem mára elegem van. Szia!- köszöntem el, majd kirohantam az ajtón, bár még hallottam hogy:
-Nem úgy látszik!
És hogy:
-Azért szeretlek!!!
Az utolsónak nagyon örültem! Csak ez az egyetlen mondat megkoronázta a napomat. A vidámparkban mindenre felültünk. Rengeteget hülyéskedtünk. Még a szellemvasút sem maradt ki, pedig attól az elején kicsit megijedtem az álmom miatt, de aztán végül oda is bementünk. Ahogy megálmodtam, csak mi voltunk az egészben. Jared mellett ültem. Szerencsére egy bábu sem suttogta, azt, hogy álmodj. Ettől megnyugodtam. Már az „utazás” felénél jártunk mikor éreztem, hogy Jared forró alsókarja az enyémhez ért. Kicsit megborzongtam, hisz odabent olyan hideg volt és egy kicsit fáztam is. Ekkor megfogta a kezemet és megsimogatta, majd elvette a kezemről a kezét, mint ha megijedt volna. Ismét a combján pihentette. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megkérdezte halkan, nem is inkább a fülembe durmolta:
-Fázol?
Megint összerázkódtam. Igen fáztam. És ahogy a forró lehelete, a nyakamra és a fülemre csapódott… attól arra vágytam bárcsak magához ölelne. Akkor biztos nem fáznék. Nem csak ettől rázkódtam meg, attól is, hogy Jared mást súgott a fülembe, mint gondoltam, vagy vártam. Ettől megkönnyebbültem. Kicsit úgy éreztem minden, ami történt velem: a fiúk érdekes felbukkanása, a nagyi érdekes cuccai, a furcsa események körülöttem csak véletlenek.
-Fázol?- hallottam újra Jared durmolását a fülemnél.
-Hát egy kicsit de nem vészes.- feleltem, kissé elcsukló hangon.
Ekkor éreztem, ahogy a nagy, forró tenyre óvatosan végigsiklik a combomon, pihenő karomon, majd megpihen a kézfejemnél egy kis időre. A tenyerem felé vette az irány. Ujjai végigsiklottak finoman a tenyeremen majd szétfeszítették óvatosan az enyéimet, belekulcsolódtak és megpihentek. Nem siettek tovább menni, csak pihentek, pihentek, mint ha a karomtól a tenyeremig megtett út olyan hosszú és kimerítő lett volna. Egyedül a hüvelykujja nem pihent meg egy percre sem. Folyamatosan cirógatta az enyémet.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez volt az a pillanat vagy mozdulat ami kissé váratlanul ért.
Az kevésbé, hogy a nap végén Silver úgy köszönt el Colin-tól, hogy:
-Akkor holnap találkozunk.- persze mindez egy puszi kíséretében.
Jared és én kicsit feszengve öleltük meg egymást. Mindkettőnknek furcsa volt a szellemvasúton lezajlott esemény. A sötétben zajló érzelemnyilvánítás. Furcsa volt, hogy a sötétben olyan könnyűnek látszott minden, fényben, pedig szinte egy hosszadalmas és fájdalmas kínzásnak éreztem és ő is. Volt már barátom több is ilyen helyzetnél nem kellett volna feszengenem, de Jared-del más volt. Ő teljesen más, mint a többi fiú. A szemébe akartam nézni, látni akartam a megigéző tekintetét, az éjfekete szemeit, amit annyira szerettem, de nem tudtam. A fejét a föld felé fordította és a cipője orrával rugdalta a földet. Akaratlanul is, de ismét elmosolyodtam, úgy állt ott, mint egy óvodás kisfiú, aki zavarban van egy lány előtt mikor puszit nyom az arcára vagy megfogja a kezét.
Körülbelül nyolc óra volt mikor elbúcsúztunk a fiúktól, de ez Silver-t és engem nem különösebben izgatott, beültünk, a kedven indiai teázónkba és mindent tüzetesen átbeszéltünk. Egyszer csak megcsörrent Silver telefonja, az édesanyja hívta, hogy hol marad el ilyen sokáig. Ekkor mind ketten az óránkra néztünk és meglepődtünk rajta, hogy fél tizenkettő volt. Persze gyorsan elkunyeráltam a telefont Silver-től és rábeszéltem Blair-t, hogy a lánya had aludjon nálunk, hisz annyi mindent kell még megbeszélnünk. Blair hamar belement, tudta, hogy nem kell aggódnia. Utána gyorsan felhívtuk Wilson-t, aki mint kiderült, már szétaggódta magát, hogy miért nem hívom. Hamar ott volt értünk. Bocsánatot kértünk, hogy aggódnia kellet és, hogy őt zavartuk, de nem volt éppen kedvünk az utcán mászkálni és ácsorogni a buszmegállóban. Még otthon is sokáig fecsegtünk, aztán nagy nehezen elnyomott minket az álom. Nem tudom melyikünk aludt el előbb, de az biztos én ezerszer jobbat álmodtam, mint Silver.